A ​leselkedő

„Folyton ​erről álmodik, mindig ugyanazt az álmot arról az éjszakáról. A vonatjával játszik odafenn a szobájában. Anyu odalenn van a konyhában, s a vásárolt holmit rakosgatja el. Odakinn épp akkor kezd sötétedni. Az egyik vonat kisiklik és ő kikapcsolja az áramot.
Ekkor hallja azt a különös hangot: mintha sikoltás lenne, de nem hangos sikoltás. Lerohan. A nappali szoba majdnem egészen sötét, de látja anyut. Karjával megpróbál eltolni magától valakit. Szörnyűséges, fulladozó hangokat hall. A férfi a nyaka köré szorít valamit.
Neil megáll a lépcsőpihenőn. Segíteni akar anyunak, de mozdulni sem tud. Segítségért akar kiabálni, de nem jön hang a torkán. Ugyanúgy kezd zihálni, mint anyu, furcsa, fulladozó neszekkel, azután megroggyan a térde. A férfi, amikor meghallja őt, megfordul, és anyu a padlóra hanyatlik.
Neil is összeesik. Érzi, hogy zuhan, zuhan. Azután kivilágosodik a szoba. Anyu a padlón hever, Nyelve kilóg, arca kék, szeme kimered. A férfi most is ott térdel mellette; keze továbbra is anyu nyakán. Fölnéz Neilre, felugrik, elszaladf, de Neil világosan látja az arcát. Csupa veríték és rémület.”