A néma

„Kemény ​kaland egy írónak, aki már elmúlt ötven, hogy egy mai srácról, napjaink húszéveseinek egyikéről írjon regényt: abból a nemzedékből válasszon főszereplőt, amelyet képletesen (netán valósan is?) időtlen idők választanak el az ő generációjától, tőle magától” – ismerteti Szilvási Lajos új regénye írópróbáló terhét. Pedig nem először veti alá magát ilyenféle próbatételnek: hasonló korú fiatalok közegébe merült (sikerrel) a Hozomány, az Egymás szemében, a Lélekharang megírásakor is, most azonban részben a társadalmon kívüli, saját törvényű – illetve többnyire törvénybe ütköző – narkós, csöves tenyészetekbe merészkedett el író-felderítőként, részben pedig egy önpusztító magatartás eredetét, természetét kíséri figyelemmel egy, a családja ellen lázadó „kádergyerek” – illetve éppen e helyzet meghatározó volta ellen lázadó, tehetséges, derék fiatalember – tragikus fordulatú sorsában. „Lestár Balázs gondolataiból a napjainkban mind járványosabb életérzés, az elidegenedésnél is bénítóbb tudatos közöny sorvadásképlete is kirajzolódik – folytatja Szilvási – az a fajta korbetegség, amit a mai tízen- és huszonévesek, és természetesen velük együtt a szüleik, más-más lázgörbével kínlódnak végig, hogy végül belefásulva vagy belenyomorodva (ha van egyáltalán e két változat között különbség) jussanak el egyfajta beilleszkedésig.”
Lestár Balázs például, aki korábban nem találta és nem is kereste a szavakat sem életfontosságú kérdésekhez, sem pedig válaszokhoz e magatartás szimbólumát most már sorsaként éli: egy késszúrás által megfosztva a beszéd képességétől, némaként.