Kóborélet ​és más kisregények

Gyergyai ​Albert így ír Colette-ről: „…Ez az új válogatás, amely csupa vonzó és jelentékeny Colette-művet tartalmaz, biztosabb alapot nyújthat Colette magyarországi újjáértékeléséhez… Mint a legtöbb nőíró, ő is sokkal mélyebben és kizárólagosabban, mint elődei, elsősorban önmagát s legfeljebb beszédes barátnői vallomásait regényíti, és még az olyan önálló, kívülről látott és kerek művekben is, mint ebben a gyűjteményben A macska vagy a Zsendülő vetés, ugyanaz az érzéki, sóvár és telhetetlen Colette bujkál, nem csupán a bretagne-i tengerpart, vagy a párizsi villanegyed ózonos tájképeiben, nem csupán a sorok közt, a tömör, éles, kiszámított és mégis oly forrásízű nyelvezetben, hanem még a történet és a szereplők bonyodalmas mélyeiben is.” Colette a köznapi valóság mesterkéletlen költője. „Jól tudja, hogy örömeink mulandók, boldogság nincs, csak boldog pillanatok, és ezért kell élvezni módjával, túlzás, szavalás, szenvelgés nélkül, a természet és az emberélet minden mégoly mulandó kedvességét, a jó kenyeret, a tiszta forrásvizet, a se zöld, se túlérett gyümölcsöt, egy arc, egy test oly törékeny hamvát és harmóniáját, egy madár villanó röptét, egy nyíló virág bársonyát, egy kedvünkhöz illő tájat, egy testi vagy szellemi találkozást – mindent frissen, közvetlenül, tudatosan, világos szemmel, mert hisz sose fürödhetünk kétszer ugyanabban a folyóvízben. Kortársai közt kissé olyan, mint a maga századában s hazájában a titokzatos Vermeer, akinek tájai, csendéletei, mindennapos modelljei alig-alig különböznek, főképp első tekintetre, annyi más holland »kismester« témáitól és felfogásától – viszont ha sokáig nézzük kékjeit és sárgáit és az arcokra s a tárgyakra mindenünnen beáradó és szinte mindent elöntő és mindent felderítő világosságát, Colette legszebb lapjaira, prózájának kék és sárga villanásaira kell gondolnunk, azokra a pontos és zenei jelzőkre, amelyek minden témabeli zártság és egyhangúság ellenére olykor egy tájon, egy arcon, egy egyéni sorson túl az emberi szív leghomálylóbb rejtelmeire vetnek világot…”