London

Ki ​nem látta már a fehér testű tengerjáró hajók áteresztésére könnyedén szétnyíló Tower hidat, pillérein a – mindenesetre londoni méretű – mézeskalácsházakkal? Ki nem kapott már képeslapot a Parlament óratornyával, a kivilágított számlapú Big Bennel? Ki nem figyelte már filmen a város legsűrűbb forgalmú pontján, a Piccadilly körtéren az ablaktalan homlokzatokat ellepő neonreklámak tűzpiros szikrázását? Ki ne ismerné a tompa rózsaszín fényt árasztó Szent Pál-székesegyházat? Ki nem veszett még bele pillantásával a Westminster-apátság gótikus kőcsipkéinek erdejébe? Ki nem látja lelki szemei előtt a „londoni szín”-t, Madách színpadát, a Tower szürkésfehér kőrengetegének tövében? De ki ismeri Londont? A város lakói azt állítják, hogy megismeréséhez egy emberöltő, legalább 30 év szükségeltetik. Irdatlan kiterjedése, megtervezetlen burjánzása (amelybe csak utólag vágott főútvonalak próbáltak némi rendszert vinni), a Temze kanyargása még áttekinthetetlenebbé teszi a város szerkezetét, s eközben egyre újabb, váratlan látószögekből teríti elénk, fedi fel és el a partjain elterülő házsorokat. Ezek a kanyarok, ez a fordulatosság, ez a belső mozgalmasság, ezek a körívek jellemzik talán Londont leginkább: ezek a félkörök szemmel láthatóak a Tower normann ablakai fölött, végigjárhatóak a szemléletesen „félholdnak” nevezett házkaréjok mentén, ámde láthatatlanul, előre nem sejthetően hatnak a város vadonában. Valahányszor kiérünk egy kis térre, sugarasan elfordulni látszanak az utcák, valahányszor csak hátrapillantunk sétánk közben, elmozdulni látszik a tér…