Requiem ​egy hadseregért

Fasiszta ​kormány fasiszta hadseregéről van szó, rablóhadjáratban részt vevőről. Talán győzelmet kívántunk volna neki? Nem, nem erről van szó! Nem a 2. magyar hadseregről, mint fasiszta katonai szervezetről, hanem az abba kényszerített, cinikusan halálba hajszolt emberekről van szó.
Mikor a magyarok déli szárnyához csatlakozó olasz hadsereg nem érkezett haza a Don mellől, mert ott pusztult, Olaszországban forradalmi nyugtalanság kezdődött, sztrájkok, tömegtiltakozások terjedtek el futótűzként, mintegy az 1943. nyári Mussolini-ellenes megmozdulás előjeleként. El akarták számoltatni a fasiszta kormányt: hová lettek a katonáik? Azóta – szovjet-orosz koprodukcióban! – két film is készült már erről a hadseregről, ennek sorsáról és tragédiájának politikai jelentőségéről.
Nálunk akkor döbbenetes közönnyel tért napirendre az ország a katasztrófa felett. Persze hogy hírzárlat volt, persze hogy kemény volt a cenzúra és erős a politikai terror: de mégis. A mohácsinál nagyobb méretű verség huszonnégy óra alatt gyászba boríthatott volna egy országot.
Nem ez történt. De a doni katasztrófa is egyik előkészítő mozzanatává vált az új Magyarország építésének. Ezek a jeltelen sírban nyugvó halott katonák is mártírjai a nép Magyarországának, Keresztury Dezső szép versének szavaival:

Áldozatunk nem a gaz jogcíme:
[jóra parancs.

Elfogyott